Engedjétek meg, hogy egy korábbi írás részleteivel kezdjem eme háromrészesre tervezett cikksorozat bevezetőjét: Az, aki élt már a kilencvenes években és legalább halvány emlékei vannak az akkori popkultúráról, érteni fogja, hogy mire gondolok akkor, amikor egy barátom frappáns hasonlatával élve titulálom ezt az érát egy csernobili szörnyszülöttnek, egy szörnyű katasztrófa által létrehozott mutánsnak. A régi rendszer összeomlásával járó kulturális robbanás legalább akkora szörnyeteget alkotott, mint amilyen borzalmas hatással volt a természetre nyolcvanhatos ukrán atomszerencsétlenség.

Kis hazánkba nemhogy begyűrűzött a nagybetűs nyugat, hanem egyenesen a nyakunkba szakadt, és mi szinte minden általunk negyven éven át áhított elemét próbáltuk olyan tőlünk telhető, kisbetűs-keleti módon egyszerre átemelni, felhasználni, lenyúlni, bármennyire lehetetlen küldetésnek is bizonyulna ez mai szemmel vizsgálva. Ezekből a próbálkozásokból tulajdonképpen olyan esetlen, a világ popkulturális szempontból "fejlettebb" pontjain akár értékelhetetlennek is tekinthető produkciók születtek, mint az UFO, az Ámokfutók, vagy épp a Rapülők nevet viselő borzalmak, illetve az olyan zeneipari szuper-gonosztevők, mint Geszti Péter, vagy Kozsó. Így lassan húsz év távlatából visszatekintve ezek a rémségek természetesen éppen eme keleties, balkáni esetlenségük miatt lehetnek jóval szeretnivalóbbak, jóval emberközelibbek is a mai popprodukciókkal szemben, hiszen ma már sikerült a magyar zeneiparnak tökélyre fejlesztenie a nyúlás művészetét, ezzel még uniformizáltabbá, még könnyebben feledhetővé téve az újabb pop-csodákat.

Cikksorozatunk első részében a sötét kilencvenes évek vad vizeire kalandozunk, majd egyre korbácsolódó hullámok közt átevezünk a kétezres évek elejének szartengerére.

GESZTI PÉTER

Mi más is lenne méltóbb a sor megkezdésére, mint a kilencvenes évek szerencsétlenkedéseinek kvintesszenciája, a bárgyú popgagyiság alfája és omegája, a Geszti Péter és kis barátai által megalkotott humoros pénzcsináló gépezet, a Rapülők nevezetű pop-rap borzadály. Ki ne emlékezne a szóviccekkel teletűzdelt, humoros (az akkori kor sztenderdjéhez mérten egyébként valóban frappánsan megírt) dalszövegeke, az idióta, külföldi rapcsapatok paródiájaként is felfogható öltözékekre, az innen-onnan összelopkodott alapokra meg úgy általában Geszti és Berkes tenyérbe mászó pofájára?

Pétert egyébként bármennyire is gyűlöljük, egyvalamit azért meg kell hagynunk: jókor volt jó helyen, és rettenetesen jól kifacsarta eme lehetőség által kínált fejőstehenek pénztőgyeinek minden egyes bimbóját. Ha  pár évvel később állt volna elő egy Rapülőkhöz hasonlatos, ostoba formációval, nyilván a kutyát sem érdekelte volna, és úgy tűnt volna el a süllyesztőben, mint vak ló a szakadékban. Mi sem igazolja ezt jobban, mint a jelenleg is aktív(?) Gringo Star névre hallgató formációja, melyről csak azért hallani néhanapján, mert a frontember által forgatott pénzmennyiség éppen elegendő ahhoz, hogy a médiában tartsa az alapból halva született projektet.

Geszti Péter jó reklámszakember volt tizenöt éve, még talán frappánsnak és humorosnak is nevezhetnénk, de az ő ideje sajnos lejárt. Az internet kora, az egyre gyorsabban formálódó társadalom szépen, lassan felemészti majd a hozzá hasonló polihisztorokat és mind-mind eltűnnek a popkultúra mély, sötét pöcegödrében. Még szerencse, hogy Péter barátunk bankszámláját olyannyira megdagasztotta már korábbi  munkássága, hogy sosem kell majd a nélkülözéstől félnie.

  Mindet összegezve a Rapülők a maga nemében nem volt rossz, akkor és ott, ahol. Volt benne fantázia, volt benne munka, volt benne potenciál. Mégegyszer hangsúlyoznám, akkor és ott, a sötét kilencvenes évek legsötétebb hajnalán. Manapság azonban majdnem annyira kínos, mint az őket követő, a nyugat mézesmadzagát még csak megrángatni sem képes, elcseszett popcsodák nagyobb része.

KOZSÓ

Alvajárók és Ámokfutók. Most nekem komolyan írnom kellene valamit arról, hogy miért gáz eme két porjekt, vagy úgy egyáltalén, bármi, amit ez az elfuserált Frankenstein megalkotott? Nemár! Ha valakinek be kell mutatnom Kozsót, a magyar pop szartengerének egyik legelvetemültebb kalózát, hát az nem is lenne érdemes arra, hogy eme írást végigolvassa. Tényleg legyen elég a mellékletként linkelt, 1993-as videoklip megtekintése, amely teljes mértékben magáért beszél. Akár hálásak is lehetnénk azért, hogy nekünk a kilencvenes évek elején volt magyar 2-Unlimeited-ünk, de azért ha lehetne, én inkább jó mélyre elásnám ezt a korszak többi, hasonlóan gyenge próbálkozásával együtt.

UFO

 Az UFO azért baromi különleges, mert rohadtul nem az. Ezt úgy értem, hogy a tüskehajú Varga Zsolt, akit jelenleg striciskedésért tartanak még mindig előzetes letartóztatásban valami vidéki börtönben, és két nőnemű szobadísze tulajdonképpen annyira nem tettek le a magyar popzene asztalára semmi egyedit, hogy az már szinte fáj. A háromtagú disco-trió ugyanis a magyar könnyűzenében jól bevált szokáshoz híven ahonnan csak tudott, lopott. Lopott a Barbie Girl című borzadállyal híressé vált dán-norvég popcsodától, az Aquától, lopott az amsterdami eurodance netovábbjától, a Vengaboystól, lopott a brémai muzsikusok hazájából világhódító hadjáratára induló Mr. Presindent formációtól, és még sorolhatnánk.

  Tulajdonképpen asztalra rakott munkásságuk kilencven százaléka abból állt, hogy az összes germán földről vagy környékéről származó szörnyszülött slágereit megcsapolták, az így kapott nedveket pedig egy igazi balkáni shakerben addig rázták, míg meg nem kaptuk végeredményképp azt az izzadtságszagú, olcsó koktélt, amire annyi fiatal lányt csináltak fel annak idején egy vidéki disco mögötti farakás tövében, vagy épp egy rothadó félben lévő ezerkettes Lada hátsó műbőr-ülésén.

Tulajdonképpen a magyar popszakma Gyurcsány Ferenceinek is nevezhetnénk őket abban az esetben, ha ez legalább egyedi cselekedet lett volna de nem, hiszen akkoriban mindenki lopott. Mint ahogy most sincs ez jóval másképp, de erről majd egy következő cikk során még beszélgetünk…

HAPPY GANG

A Happy Gang-nek igazából két arca van. A nyilvánvalóan összerakott és megcsinált fiúcsapat egyszerre volt rohadtul gáz és eszméletlenül király. Azért igazán gáz, mert amellett, hogy rendkívül kínos volt már egymagában is, kitermelt a későbbiekben egy mégkínosabb produkciót, a mű-gengszterrepperek egyik legműbb figuráját, a manapság állítólagosan kézrátétellel gyógyító, marihuánafüggő Mohaman-t, akin tulajdonképpen akkor és most is hangosan röhögött az egész rapszakma. Ellenben a Happy Gang azért eszméletlenül király, mert a kezdeti időkben olyan alakok fordultak meg soraiban, mint a legendás Vanek. Hogy miii? Te nem tudod, ki az a Vanek? Vanek a nyolcvanas évek magyar undergroundjának egyik meghatározó alakja, a Skanzelizé nevet viselő, erősen jobboldali ska zenekar énekese, a kilencvenes évek elején a Happy Gang tagja. Hogy őt idézzem: „Rövid ideig a Happy Gang tagja is voltam, de válaszút elé állítottak: vagy a horogkeresztes tetoválásom, vagy az éneklés… a döntés egyértelmű volt”. Vanek nem volt túlzottan sokáig HG-tag…Hát mi lehet ennél nagyobb királyság, kéremszépen!?

ROBBY D

Mit szeret Erica C?...

Ha Robby D!

Oké, ez nem így van, de mindegy…Kátai Róbertet, alias Robby D-t egészen nyugodtan nevezhetjük a modern kor Fenyő Miklósának, ugyanis említett hungarista rock’n’roll énekeshez hasonlóan, a változó idők szelei által nyugatról befújt pénzszagra rágerjedve a mi Robink is gondolt egyet, és a roppant kínos Mr. Hóembert hátrahagyva csinált egy mégkínosabb break lemezt, ami ugyan meg sem közelíti Fenyő mester által a nyolcvanas években Casio szintis alapra összedobott alapművet, de azért próbálkozik. Mivel Robby D idejében már jóval modernebb szelek fújtak, mint a hiphop zene magyar őskorának számító nyolcvanas években, így ő már nem nyúlhatott olyasfajta klasszikusokhoz ihletmerítés céljából, mint például a Sugarhill Gang, vagy Grandmaster Flash, hiszen akkor a kutyát sem érdekelte volna ez az egész. Éppen ezért más forráshoz folyamodott. Érdemes az Electric Boogie címre keresztelt, hiperfuturisztikus lemezhez első dalához készült klippet jól megszemléni, és máris rájöhetünk arra, mire is gerjedt a mi Robink korong elkészítésekor. Ha magunktól ez mégsem menne, egészen nyugodtan tekintsük meg a finn havasokról származó Bomfunk MC’s annak idején a csapból is folyó Freestyler című dalának videóját és máris megvan az összehasonlítási alap. Véletlen egybeesés, nemde bár?

Robby D amolyan igazi balkáni Bomfunk Mc’s, egy személyben, akit egyébként, ha tehetnénk, többszörösen köveznénk meg, ugyanis ő és táncoslábú neje nevéhez köthetők olyan formációk, mint a rettenetesen kínos, pusztán promóciós célokkal megkreált fiúcsapat a Bizo Boys, illetve a kezdetek kezdetén egészen tűrhető house muzsikát verető, majd legalja popszarrá elfajzó Emergency House.

KICSI G

Mit szeret kicsi G?..

Hát fogalmunk sincs…

Nagy valószínűséggel a kaliforniai rapcsapat, a Cypress Hill munkásságát, hiszen a kétezres évek elején olyannyira erősen akart hasonlítani oszlopos tagjukra, B-Real-re, hogy majdnem beszart.   De szó szerint. Elég meghallgatni a Remegő Kezű Agysebész című, hallójáratokat vastag négerdoronggal erőszakoló, a Rapülőket és az Animal Cannibalst együttvéve megszégyenítő, borzalmas opuszt, amely még annak idején is csak a toplista 40. helyéhez volt elég, és egyből rájövünk, hogy ennek az embernek valószínűleg nagyon kellett szarnia, mikor épp  a studiofelvételek zajlottak. Csak hát nem mehetett ki, mert a studioidő drága, őt meg épp csak hogy összekukázta az utcáról valami harmadosztályú producer abból a célból, hogy egy igényes és eladható Dr. Greenthumb nyúlást tegyen a Z+ zenecsatornát napi 8 órában, hivatásszerűen bámuló, minden újdonságra fogékony kamaszok orra alá.

A gond csak az, hogy ez olyannyira gyengén sikerült, hogy Kicsi G el is tűnt a süllyesztőben második, A Nagy Dobás című, nem kevésbé trágya videója után. Megkísérelt még egy visszatérést ugyan a köztudatba a kétezres évek vége felé, azonban a Cypress Hill Dr. Greenthumbja helyett akkor már inkább a 4F CLUB Balatoni Láz című dalára emlékeztető Nagyon Nagy Ő című szerzeménnyel sem sikerült berobbannia a magyar popzene véráramába, (mily’ meglepő…) és mivel az underground rapzenei körök már korábban is eléggé hangosan nevettek rajta, végleg eltűnt a popipar latrinájában. Kíváncsi lennénk egyébként, miféle polgári foglalkozásból tengeti jelenleg mindennapjait? Ha van valami infótok erről, kérlek írjátok meg!

PAIN

Ha már rap, hát ássunk le a legaljáig! Tényleg nem tudjuk, ki és miért gondolhatta, hogy ez a Pain nevezetű, tarkopasz szellemi fogyatékos majd menő lesz attól, hogy artikulálatlanul próbál elnyögni valami olyasféle szöveget, amit annak megírója iszonyatosan mélynek és filozofikusnak szánt, ám annyira képtelen volt rendesen megfogalmazni, hogy tulajdonképpen nem szól semmiről. De komolyan! Kérem, tegye fel a kezét az, akinek halványlila fingja is van arról, hogy ez a dal mit próbál közölni a hallgatójával azon kívül, hogy szerepel a címében a „szex” szócska, amivel megpróbálták a semminél azért valamivel eladhatóbbá tenni a tabutémákra harapni hajlamos, ütemre történő mocskos szövegelést kedvelő suhancok számára.

Egyébként Pain abból a szempontból roppant hiteles és hű saját nevéhez, hogy dalának meghallgatása így lassan húsz év távlatából is roppant nagy, egyszerre mentális és fizikai fájdalmat képes okozni az önmagát sanyargatni kívánó, mazochista hallgatónak.

ITI (és egyéb reality-sztárok)

Emlékszik még valaki arra a sötét korra, mikor a magyar kereskedelmi csatornák még épphogy szárnyaikat bontogatták, és ahelyett, hogy külföldi anyavállalatuktól vették volna át műsoraik kilencven százalékát, próbáltak valami egyedit is alkotni és a képernyő elé tapadó nézők arcába rakni hétköznap esténként? Nos, ezek az idők leginkább akkor kezdtek letűnni, mikor a TV2 felsorakoztatta műsortárába az első beköltözős-villalakós valóságshow-t, a Big Brothert. Ez a televiziós hányadék tulajdonképpen arra lett teremtve, hogy minél több értéktelen, a munkára való legkisebb hajlamot sem mutató szarcsimbókot, ún. „celebet” termeljen ki, akiket a műsor segítségével berobbantanak a köztudatba, majd kiesésük után írnak nekik egy könyvet/készítenek nekik egy lemezt és ennek profitját bekaszálva, mintha sosem láteztek volna, eltüntetik őket a süllyesztőben.

Ki ne emlékezne például a Big Brother proto-skinhead Pongójára, aki olyannyira elkönyvelte magának a sikert már az elején, hogy több évre előre megírta saját albumait, még annak ellenére is, hogy playback-elni sem tudott rendesen? Vagy a konkurens csatorna által befuttatott, leszbikus kriptaszökevény Kismocsokra, aki később Dj Kismocsok-ként próbált magának karriert kovácsolni, természetesen csúfos vereséget szenvedve? Éjt nappallá téve sorolhatnánk itt a kereskedelmi tévék valóságshowji által kitermelt, kínosabbnál kínosabb produkciókat, ám sajnos karóhoz köt a karakterszám.

A reality show-érára való megemlékezésként álljon hát most itt egyfajta emlékműként az egyik leg ergyább, legkínosabb, leg beleszarósabb produkció, amely valaha készült. A tehetség legkisebb magában hordozott szikráját is mellőző dagadt faszkalap, Iti feldolgozása a méltán híres, orosz formáció, a Trio '82-es dalából, a Da Da Da-ból.

KEROZIN

Mi lehet kínosabb a Krozinnál? A kilencvenes évek derekán innen-onnan menő elektronikus tánczenei formulákat lenyúlni próbáló, és mellette a gumipunk hangzásvilágból valamit meglehetősen eredménytelenül átmenteni kívánó duó már megjelenésében sem sokkal több egy olcsó Kozmix-kópiánál, ami mint mindnyájan tudjuk, nem több a német Scooter rendkívül zs-kategóriás másolatánál, de ha a zenéjükbe is belehallgatunk, akkor már ténylegesen nekünk ég a pofánk azok helyett, akik ország világ szeme láttára a szórakoztatóipar közepébe szarták ezt a minősíthetetlen valamit

 Az olyan, vicceskedőnek szánt, ám roppant kínos dalok után, mint a kilencvenes éveinket megrontó, Carmen dalból (ami már önmagában egy Green Jelly szám feldolgozása) készült Kismalac-átírat, az ősrégi Toy Dolls dal alapján íródott Nelly, az elefánt, vagy épp a már korábban említett Trio dal, a Da da da lemészárlása (miért volt ez ennyire népszerű a kilencvenes évek végén/kétezres évek elején?..) után már azt hittük nem lehet rosszabb, ám mégis lett. Mégpedig a kétezres évek hajnalán, mikor is süllyesztőben eltűnni látszó kiskozmix bőrruhát öltött és összerittyentett egy igazi, tökös(nek szánt), mérsékelten torzított gitárokkal és helyenként csúnya szavakkal megbolondított visszatérőlemezt, ezzel végképp elásva magát még a nosztalgiára talán fogékony, agyhalott, kilencvenes évek diszkószennyén nevelkedett közönségük szemében is. Lehetett már érezni ennek az előszelét korábban is, különösen a Nagypapa Punk Volt című dal lengette meg  a szaros bugyogót, persze ezt így sem vártuk.

De tényleg, valaki mondja meg kérem, mi lehet szánalmasabb, mint kétezervalahányban, bőven túl a harmincon, fejkendőben meg bőrmellényben vonaglani egy már alapjáraton is harmatgyenge Die Arzte dal átiratára (ezek tényleg csak lopni tudtak, basszameg...), azt kántálva, hogy "Hip-hip-hurrá, minden sirály!..."? Nem sok minden, ugye?

Mára legyen elég ennyi, jövőhéten folytatjuk, és nagy valószínűséggel a kétezres évek foshurrikánjára felkapaszkodva vizsgálunk meg közelebbről olyan produkciókat, mint a No Thanx, MM, és néhány kevésbé ismert, undorító pincebogarak módjára a felszíni kövek alatt rejtőző formáció. Köszönjük a figyelmet!