Enyhén ködös elmével a délutáni chillout után hazaérve az első dolgom, hogy belenézek a tükörbe és konstatálom, hogy a nap nem csak egy ici-picit fogta meg a fejem, hanem rákvörösre égtem. Ha hozzáérek a homlokomhoz a haragos vörös szín egy pillanatra fehérre vált, és égető fájdalom sújtja a fejbőröm. Nem lesz kellemes így kimozdulni itthonról, nade egy óra múlva tali és este a saját stílusunkhoz híven mi is képviseltetjük magunkat a StyleFest névre keresztelt rendezvényen. A péntek legyen a drogoké és a szerelemé, a szombat pedig az alkoholé és a hanyatlásé. De ez maradjon kettőnk közt.

Az első napon este 9 után érkezünk meg, a versenyek, bemutatók meg minden hasonló dolog már rég lefutott. A hely tele überlaza arcokkal. Tizenéves fiúk és lányok, Monster pólós vagy sapkás menősrácok és természetesen az ország minden tájáról érkezett graffiti-művészek. Színes, mégis kiszámítható forgatag, még egy underground kör, ami fel lett kapva és ki lett árulva. Bemegyünk a boltba és ízlésesen csomagolt termékként emelhetjük le a polcról. Talán a globalizáció hibája, talán csak az idő járt el fölötte úgy, hogy észre sem vette, de tény, hogy a kilencvenes években és a kétezres évek első felében  életképesebb volt az egész "mozgalom" földalatti mivolta. Nem volt internet, csak a kivátságosoknál, nem lehetett hatszáz féle festék, tinta, magazin, kesztyű és minden egyéb közül választani, volt a neolux és az analóg fényképező. Varázsa volt a dolognak, ma pedig bemegyünk egy graffshopba, és annyi márkából választhatunk, hogy azt sem tudjuk hová nézzünk, csak legyen elég pénz a zsebünkben. A magyar graffiti mint underground mozgalom tulajdonképpen rég halott, a hulláját pedig kőkeményen gyalázzák már egy ideje, az pedig büszkén próbál élőt játszani a boncasztalon, pedig már régóta csak az ideg rángatja. Szomorú. Szerencsére sok a jóbarát akiket már hónapok óta nem láttam, és ők lekötik a figyelmem. Kellemes csevely az udvaron, közben meggörbül a tér, az árnyékok egyre nagyobbra nyúlnak és kezdünk elrugaszkodni a talajtól. Lehet, hogy nagy hiba mert a buli ugyan nem a talajon van, de nem is arrafelé amerre én tartok, hanem stílusosan a föld alatt. Bár kinek mi a buli ugye. Odalent már javában a Hősök szövegelnek a mikrofonba, izzadt tizenévesek bólogatnak, a háttérben az Offline vagy valami más, nagyobb szponzor molinója lóg, és nagyon sokszor hangzik el az, hogy "Ja", meg hogy "Egeer", az egyik MC talán még azt is bedobja hangosan, hogy "Jóabuli StyleFest  kétezertíííz", de ebben annyira már nem vagyok biztos. Kicsit lentebb, a füstben úszó, erősen fűszagot árasztó kisteremben a bekészültebb arcok már tört ütemekre ikszelnek, egy pillanatra csatlakozunk, de hamar megunom a monoton dübörgést, és inkább lelépünk. Legalábbis odafent ülve, a gondolataimba mélyedve valahogy így tudom elképzelni a lenti bulit, mivel egy pillanatán sem tartózkodtam a teremben. (Tudniillik 100 forint a mai világban nem nagy összeg, még Válság szeletből is mindössze 3 darabra futja belőle, nade egy teljesen ingyenesnek beharangozott rendezvényen azért mégsem kellene minimum egy százassal induló becsületkasszás belépőt szedni. Mert ezt a szótárban megtévesztésnek, esetleg gerinctelenségnek is szokták nevezni, pláne ha az én becsületemnek még alsó hangon meg is szabják mennyi az ára.) Ezen gondolkodva elrepül az idő, és a patakparton fekve, a csillagokat bámulva eszmélek fel, azon tűnődve, hogy vajon milyen érzelmek is kötnek úgy igazán a mellettem épp a gyomra tartalmát kecsesen kiadó lányhoz. Ez a kérdéskör ma estére tisztázatlan marad, őt hazatámogatom, én meg visszamegyek még, de csak azért hogy rámjöjjön az üldözési mánia. Keresnek, és ki fogják taposni a beleim. Nem lehetek nyugodt, a fejemre tolom a kapucnim, idegesen nézelődöm, minden második emberben másik személyt látok, aki vadászik rám és jobb esetben csak az állkapcsom töri el. A félelem és a reszketés fokozódik, közben a patakparton megkezdett, önmagammal folytatott belső harc is tovább zajlik rendületlenül. Ideje hazafelé venni az irányt. Nagyon-nagyon hosszú út lesz...

Szombat, a második nap. Tegnappal ellentétben már délután kettő felé tiszteletem teszem a helyszínen, megy a pacsizás, spanolás és a fotózgatás. Sok a jóarc és sok a seggfej, tele vagyok indulatokkal, valakit most kurvára megölnék, valakit megölelnék. Az, hogy a meggylével kevert Horgonyos szeszesital majd a Bástya márkajelzésel ellátott bor bármit is segítene, enyhe túlzás. Az este további része totális deliriumos krízis, nyalókát lopok a város legfrekventáltabb pontján (Isten tudja, hogy miért nem bukom le), srácokat kísérek festeni, kiverem a balhét, részeg tűzoltókkal beszélgetek a graffitiről (akiknek mellesleg nagyon finom boruk van), szerencsétlen pillanatban kiáltom a világba az érzelmeim, kínos csönd után mégegyszer kiverem a balhét, és kicsit megint meghalok belül. Annyira talán nem is kicsit, sokkal jobban mint azt előre gondoltam. Hazafelémenet pár cimborával megmászunk egy felállványozott ötemeletest, ami tulajdonképpen annyira kicsinek tűnik, hogy a tetején állva arra gondolok, hogy innen még leugrani sem lenne érdemes. Csak másznék tovább, el innen a picsába, nagyon-nagyon messzire, vissza sem néznék többet erre a szaros helyre, csak akkor amikor köpök rátok egy utolsót és elpöckölöm a bérletből csavart, nikotinmarta csigát.

A rendezvényt összegezve magyar graffiti sokak szerint halott, és sokak szerint reneszánszát éli. Én a StyleFest-féle próbálkozásokat valahogy a kettő választóvonalán látom úgy igazán. Dicséretes, ugyanakkor kicsit elítélendő kezdeményezések, amik próbálják visszahozni azt, amit már nem lehet, mert az idők és az emberek is változnak, csak sajnos ezt sokan nem veszik észre. A graffiti-kultúra is úgy végezte mint a gördeszkások évekkel ezelőtt. Nagyvállalatok szajháiként vásároljuk a csicsásabbnál csicsásabb tömeggyártott cuccokat, közben üdítőket és mobiltelefonokat próbálnak eladni annak az életérzésnek a lebutított, emészthető változatával, amit mi valamikor még őszintén átéltünk. Mikor trendi tizenéves fiúk és lányok pózolnak az interneten az anyuci és apuci pénzén frissen festett műveik előtt, kendővel az arcukon, nagyonkeményen, akkor itt undergroundról már szó sincs. Tisztelet a kivételnek természetesen, mert az mindig van.