2010-ben Eger kicsiny városa abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a magyar dal fővárosává avanzsálhatott. Ez annyit tesz, hogy egész vasárnap több helyszínen, fél órás blokkokban zajlottak a zenei performanszok ismert, kevésbé ismert illetve teljes mértékben érdektelen előadók jóvoltából. Úgy kell elképzelni az egészet, mint egy fesztivált, csak ez természetesen szarabb, de legalább ingyen van, és hát a sör is olcsóbb a sarki kisboltban.

A felhozatal nem volt ugyan túl érdekfeszítőnek mondható, bár rossznak sem, hiszen jó magam is találtam legalább 5-6 zenekart akikre kíváncsi voltam, pedig hát zenei téren baromi finnyás vagyok. Azt ugyan nem értem, ki az aki 2010-ben még kíváncsi lehet Presser Gáborra, vagy hogy miért hoznak mindenkit lázba a világzenei produkciók és az etno/funk/pop/stb keverék csodák, hiszen már megszámlálhatatlan zenekar próbálkozik a magyar népzene és a populárisabb műfajok mixelésével, és hát valljuk be, egyre unalmasabb lesz már ez. De ennyire ne szaladjunk előre, mindent csak szépen, sorjában.

Az első koncert melynek megtekintését tervbe vettük sajnos kimaradt, mert a délelőtt 11 órai kezdést lekéstük, pedig hát mi lett volna vasárnap délelőtt, másnapos fejjel felemelőbb, mint meghallgatni az ex-Kaláka tag Huzella Pétert és barátait. Hogy miért? Jogos a kérdés. Nyilván mindenki emlékszik a jópár évvel ezelőtt az M1-es csatornán vasárnaponként sugárzott bárgyú gyermekműsorra, a Zenegérre, melyet Huzella úr vezetett. Hogy neeem? Hát akkor egy gyors bemutatás: A műsor lényege abban állt, hogy a gyerekek rajzokat küldtek be egy adott történettel kapcsolatban, melyeket nem volt szabad kiszínezni. Huzella bácsi ezekből választott egyet minden hétvégére, a szerencsés lurkót pedig felhívták telefonon, és élő adásban színeztethette ki a rajzát. A színezés menete a következőképp zajlott: A gyermek minden adott motívumnak választott egy színt, Huzella bácsi pedig a Microsoft Paint program segítségével pompázatosan színessé varázsolta azt. Természetesen ez nem ment mindig zökkenőmentesen, roppant vidám pillanatokat tudott szerezni, amikor a lezáratlan vonalak miatt nem csak az ég lett kék a rajzon, hanem esetleg a háztető és Bodri kutya szőre is. A műsor végén természetesen Huzella Péter énekelt egy dalt, és mindenki boldog volt. Akkoriban baromi viccesnek találtam ezt az adást, habár kicsit ferde szemmel is néztem, mert Huzella művészúr inkább egy pedofil baptista cukrosbácsinak tűnt így a képernyőn keresztül, mintsem műsorvezetőnek, de azóta tudom, hogy semmi köze ilyesféle borzalmas dolgokhoz, hiszen Kossuth díjjal kitüntetett művész, és családos apuka (vagy nagypapa?). Mindenesetre a Zenegér óta jóval szókimondóbb lett, érdemes például meghallgatni Nincs Harag című szerzeményét. Így, hogy Huzelláról és barátairól lemaradtunk, és lévén, hogy Presser Gáborra és barátaira rohadtul nem voltunk kíváncsiak, délután 2-kor másztunk ki sötét szobáink rejtekéből, és az Érsek kerti zenepavilonhoz vettük az irányt. A 2 órára kiírt kezdés természetesen 3 órára tolódott, ám ez nem volt probléma, hiszen addigis élvezhettük a mostanság ritkának számító napsütést, és elfogyaszthattunk pár doboz malátalevet.

A pavilon első fellépője a Zanza Band volt, ami egytől egyig vér profi zenészekből áll. Sajnos ez nem mentette meg számomra a produkciót, a zene sablonos blues-rock, amit valahogy sosem tudtam szeretni, és valószínűleg nem is fogok. Ettől függetlenül szimpatikus figurák voltak, és hát a zenei tudásért tényleg le a kalappal. Engem sajnos nem sikerült megfogni, ám aki szereti a hasonló produkciókat, annak biztosan nagyon tetszene. A második fellépőnek a nevére sem emlékszem, és ez nem azért van, mert figyelmetlen vagyok, hanem egyszerűen baromi unalmas volt. Akusztikus muzsika, a minimalista, vontatott fajtából, 6-7 perces dalokkal, elalváshoz mindenképp ajánlott. A tagok tipikus egyetemisták, legalábbis egyik daluk szövege (amennyit elkaptam belőle) erre engedett következtetni, hiszen olyan szavak hangzottak el, mint "vizsgák", "zéhák", "gazdaságtan", stb. Ha esetlegesen egyik tanáruk lettem volna, szíves örömest odalépek az éppen mélabúsan danolászó gitároshoz, és egy "Énekelgetünk, gitározgatnunk, az index meg nincs leadva időben, mi!?" kérdés kíséretében jól felképelem, dehát ez sajnos nem valósulhatott meg. Hála Istennek a fél órás limit megmentett az elalvástól, következett a Superego 3 nevet viselő formáció. Ha jól figyeltem meg, az előző projekt egyik tagja ebben a zenekarban is tevékenykedik. Szintén akusztikus muzsika, ám kicsivel pörgősebb és hangulatosabb, alteros beütéssel. Annak ellenére, hogy most nekem annyira nem jött át a dolog, egyszer mindenképp érdemes meghallgatni őket, legalább myspace-en, hátha. Na és utánuk a Moody Clouds. Sokan mondták már, hogy egyszer hallgassam meg őket, mert miylen tehetségesek, éshát az énekes lány így meg úgy. Most meghallgattam őket. A Moody Clouds-ban tényleg volt szinte minden. Dekoratív énekes leányzó, rasztás, napszemüveges gitáros, session-zenészek az Ethnofil zenekarból, stb. Két dolog hiányzott a produkcióból igazán, az eredetiség és az átélés. Ugyanis fél órás blokkjukból az összes dal feldolgozás volt (Péterfy Bori, Quimby, meg hasonló szar szerzemények...), és hát lehet bárki bármilyen jó zenész, ha a kreativitása nulla felé konvergál, és mindössze egy feldolgozásbandát tud összehozni. Az átélésről meg mindössze annyit, hogy az énekes lány unott arccal, egy szövegkönyvvel a hóna alatt dalolta végig a koncertet. Néha a gitáros srác is beszállt énekelni, ő ugyan lelkes volt, viszont ahogy barátom fogalmazott: "Annyi hangja van, mint nekem a filozófiához." A Moody Clouds egy hangulatos kis bárba háttérzenének tökéletes, önálló produkciónak nálam nulla, sajnálom. Már kezdtem teljesen megcsömörlött lenni a sok akusztikus ömlengéstől, de hála Istennek, a tervezett programhoz képest fél órás csúszással elkezdett hangolni a The Mighty Manlifter. A főleg stoner-rockkal operáló brigád nem okozott csalódást, a demójukról már ismert dalokat tökéletesen, sőt, még erőteljesebben adták vissza. Eddig egyszer láttam őket élőben, akkor nem nagyon tudtam rájuk odafigyelni erősen módosult tudatállapotom miatt, mindössze az maradt meg, hogy a televarrt énekes elég félelmetes látványt nyújtott a homályos színpadon, a mostani koncert viszont kárpótolt a kimaradásért. Rajtuk volt természetesen a legtöbb ember, meglepő módon több nyugdíjast is megfigyeltem akik a padokon ülve bólogattak a Tool zenei világát idéző ütemekre, valamint páran közülük még fotózták is a zenekart. A lényeg az, hogy aki tudja, az kapja el a Mighty Manliftert élőben, mert mindenképp megérdemelnek egy hallgatást. Stoner, doom esetleg grunge rajongóknak pedig kötelező. Utánuk következett a Wrong Way 61 nevet viselő csodabrigád, akiknek az énekesét már ismerhetjük az X-faktor című takonytengerből is. Róluk azt kell tudni, hogy borzalmasan sablonos, ötlettelen rockzenét játszanak, ráadásul kifejezetten szarul, viszont baromi nagy sztároknak gondolják magukat. Még egy klippet is forgattak, pár kacaj erejéig érdemes belepillantani. Az énekes srácnak mellesleg tényleg nincs rossz hangja, de ez így önmagában kevés. Egy dal után angolosan távoztunk, a rokonokat, zenekari barátokat és pár bámészkodót leszámítva talán nem is maradt senki a téren.

Átverekedtük inkább magunkat a Széchenyi úti Rádió Eger színpadhoz, ahol a Cabaret Band-et (akikre baromi kíváncsi voltam, mert roppant hangulatos muzsikát játszanak) sajnos lekéstük. Ekkor kezdett viszont a Team Rock Band, akikről annyit kell tudni, hogy szokásos magyar hard rockot játszanak, főleg feldolgozásokat, viszot már 28 éve. Számomra hihetetlen, a színpadon kopaszodó, hasas apukák nyomják a rockot, vérprofin, ez tartja őket életben, bár én egy geci vagyok és engem ez sem hat meg, 2 szám után lelépünk inkább inni és szotyizni amíg a Shapat Terror meg nem kezdi a műsorát. SHPT-ék pedig épp a húrokba csapnak mikor megérkezünk, szerencsére egy hangról sem maradunk le. Lenyomják a szokásos dalokat, szokásos színvonalon, az énekes tök részeg, viszont a koncert fasza. Itt még több a bámészkodó kisnyugdíjas és a kisgyermekes család mint a Mighty Manlifteren, egész szép tömeg gyűlt össze, éshát nem hiába, hiszen korrekt stoner muzsikát nyomnak a srácok. Eger nevezetességei közt simán ott vannak. utánuk következett a Buszkasi trió, akikről már korábban írtam. Akusztikus jazz-punk muzsikájukkal ők is hozták a tőlük elvárt színvonalat, 2 apró dolog csorbította csak az élményt, az egyik az, hogy Nagy Róbert énekes/basszusgitáros meglehetősen betegen állt (ült) színpadra, ezért alig volt hangja, a másik pedig az ergya hangosítás (halk gitár, hangos basszus és ének). Mindenesetre így is elhangzottak a megszokott, kellemes dalok, habár véleményem szerint a Buszkasi inkább való egy kis klub vagy kocsma színpadára, hiszen sokkal jobban átjön a sugárzott hangulat. Az utánuk következő Nemjucit már nem vártuk meg, mert ennyire hülye neve nem lehet egy zenekarnak, és az ex-Anima Sound System énekesnő Németh Juditot valamiért amúgyis egy irritáló jelenségnek tartom, csakúgy mint az magyar alter-színtér többi tagjának 95%-át. Ezután átnéztünk még a nagyszínpadhoz, ahol épp a Csík zenekar fejezte be a koncertjét. Profi népzenészek játszanak profi népzenét poppal keverve, jó is ez meg minden, csak nem értem miért van elájulva tőlük mindenki 10-től 60 éves korig. Háttérzajnak egy fesztiválon természetesen én is meghallgatom, de valahogy ezt a túlzott hype-ot akkor sem tudom megérteni, csakúgy mint bármelyik másik etno/pop, stb.. zenekar esetében, akik gombamód szaporodnak mostanság. A Csík után rögtön Kiscsillag a Kossuth díjas Lovasi művészúr vezetésével, akikre nagy számban összegyűltek a tizenéves lánykák és az elbaszott bölcsészek, de őket már nem vette volna be az este folyamán a gyomrom, nameg fáradt is voltam és a sör is kiszállt a fejemből, szóval hátam mögött hagyva a Dobó téri forgatagot indulás haza.

Mindent összegezve a Magyar Dal Napja egy jó kezdeményezés, és örülök neki, hogy ilyen is van kis országunkban, valamint annak is, hogy a sok popouláris népzenei és akusztikus projekt mellett olyan egyéb stílusba sorolható zenekarok is fellépési lehetőséget kaphattak mint a Mighty Manlifter, vagy a Shapat Terror. Jövőre reméljük még színesebb lesz a paletta, szívesen megnéznék olyan zenekarokat, akik három akkordnál többet nem tudva, torzított gitárokkal zúznak a feszes, kettőnégyes dobütemekre, tökrészegen, és a világba kiabálják az afrikai éhezők kilátástalan helyzetét, a globalizáció okán felvetődött, súlyos problémákat, vagy esetleg csak azt, hogy a jó édes kurva anyját mindenkinek. Lovasi Andrásnak különösen.