A hó olvadozik, és valami jeges, esőszerű, kellemetlen dolog hullik az égből, olyan hangot hallatva földetéréskor, mintha milliónyi apró fogpiszkáló hullana épp a félig havas aszfaltra, a kopasz fák ágaira és a bokrok tetejére a sötétszürke égből. Az érzés is hasonló, az arcomat szurkálja a hol jobban, hol kevésbé aláhulló matéria, a hideg pedig belopódzik a kabátom alá, átrágja magát a bőrömön és a húsomon, és behatol a csontjaim legmélyére. Érthetetlen okokból valahogy mindig jobban fázom minusz 1-2 fokban mint minusz 13-ban, és már attól is megremegek, ha belegondolok abba, hogy valaha volt ennél jobb idő, és talán még lesz is egyszer. Nehéz ezt most elképzelni. A legnehezebb pedig azt, hogy már megint itthon vagyok, már megint ugyanazt a mocskos aszfaltot taposom, mint huszonegynéhány éve folyamatosan, és egyre unalmasabb ez a séta. Annak ellenére is, hogy már megint enyhén szedált állapotba kerültem, de épp csak annyira, hogy abba a köztes gödörbe essek, ahonnan taszítónak tűnik a teljes józanság, de legalább kellemes nosztalgiával gondolhatok vissza arra, hogy mennyire is vágtuk magunkat készre egy bő másfél héttel ezelőtt, ha már most nem jött össze rendesen.

Ebben a városban ha vannak is bulik néha, egy dolog biztosan hiányzik belőlük, éspedig a változatosság. Hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre ugyanazok a koncertek, ugyanazok a dj-k, ugyanazok az elcsépelt, ezerszer hallot dalok, amik egy ideig talán kielégítik az igényeket, de a sokadik akalom után már bátran mondhatja azt egy szórakozásra vágyó, (legalább minimálisan) igényes fiatal, hogy köszöni szépen, ő ebből többet nem kér. Így esett meg, hogy az otthonunk által nyújtott szórakozási lehetőségektől akut hányingerben szenvedve, egy havas, hideg téli napon inkább a főváros felé vettük az irányt, ahol némi szórakozást remélve az éves szinten megrendezett, a sorban 5. Offline Music Festival-t vettük célba, amely olyan fellépők sorával kecsegtetett, mint például a Jam-Balaya, Akkezdet Phiai, vagy a Kriminal Beats és a Wacuum Airs oszlopos tagjai, tehát a magyar hip-hop színe-java. Természetesen mikor elhatároztuk, hogy az eseményt az elejétől (délután 4...) egészen a végéig figyelemmel fogjuk kísérni, ismét eléggé melléfogtunk (mint ahogyan ez általában történni szokott...), hiszen már a háromórás vonatúton sikerült annyira beállnunk, hogy a Dürer kertig történő eljutás valamikor este 11 környékére valósult meg, és legfőbb emlékem a délután fél4 óta eltelt időintervallumból mindössze annyi volt, hogy egy kollégium kilencedik emeletén hánytam kétszer, annyira sötétszürkét, hogy az még az akkori állapotomban is meglehetősen rémisztőnek tűnt. Hiába, Jack Daniels bácsiban sosem kell csalódnom, pláne ha egy jó adag csokoládé mellé a desszert...A hatás leírhatatlan. Mindenesetre gyomrom csekély tartalmának kiadása után az események annyira felgyorsultak, hogy sitty-sutty, egy leamortizált, ám tekintélyparancsoló, legfőképp egy ódon középiskolára emlékeztető épületben találtam magam, rengeteg baseball-sapkás, csíkszemű ember közt, akik valahogy nekem nagyon nem illettek a képbe. Pár percen belül  egyébiránt meg is kaptam a választ kurta kérdésemre ("Hol a fenében vagyunk!?"), és mint kiderült, ez már a Dürer, sőt, mi több már be is fizettem a belépőt és a ruhatárat...És valóban, a kabátom már nem volt rajtam, pedig bármennyire is erősen gondolkodtam, már nem tudtam visszaemlékezni, hogy merre is lehet a ruhatár. Ekkor hirtelen bevetődtünk egy meglehetősen kicsi terembe, ahol valamennyire magamhoz tértem, mert épp a Jam-Balaya állt a színpadon és az ismerős bítek valamennyi életet lehelltek belém. Viszont sajnos annyira elkéstünk, hogy ez volt az utolsó trekk. Picit bántam, de valahogy semmi mással nem tudtam foglalkozni, csak hogy visszahozzam a gondolataim valahonnan nagyon messziről, úgyhogy semmiféle szánakozásra nem volt időm, irány a nagyterem. A nagyterem meglehetősen nagy. Legalábbis a kicsihez képest. Úgy húszszor akkora, bár lehet, hogy csak én láttam így, de az tény, hogy baromi sokan voltak bent (és irgalmatlanul pofátlan fűszag terjengett) az épp műsorát zárni készülő Killakikitt-en. Egy pillanatra elutaztunk Amszterdamba, úgyhogy ha már ott jártunk, helyben hajtottunk is egy szép cigarettát, elpöfékeltük, csak azért, hogy kicsit újult erővel térjünk vissza a tömött, füstös terembe. A Killakikitt brigádról azt érdemes tudni egyébként, hogy az óvodás csúfolódó-rap (a la Dopeman)  legjelesebb jelenlegi képviselői hazánkban (bár félve merem ezt leírni, mert vannak akkora gengszterek, hogy megkeresnek és betalálnak...). Kedvenc soraim közé tartoznak munkásságukból az "A karácsonyi ajándékodat én bontom ki", vagy a "ha oltást akarsz magadnak rádparkolunk egy mercit" jellegű mocskos, földbedöngölő fenyegetések. Egyébként AZA, a főgengszter jobban emlékeztet egy ugrabugráló csimpánzra, mint mondjuk Tony Montanára, de annyira beleéli magát az állig felfegyverzett drogbáró szerepébe, hogy nem lenne szíve az embernek odamenni hozzá, és közölni vele, hogy ez itt javában a balkán, több ezer kilóméterre Amerikától, és a mákos bejglire is kokaint szóró, fekete bőrű kollégáitól. Olyan ez, mint mikor Pistike teherautókat tologat az autópálya-mintás szőnyegen, és azt játssza, hogy kamionsofőr. Engem egyébként nem zavar, sőt, nagyon jókat tudok mulatni szinte minden Scarcity Bp kiadványon. Egyébként egy dolog baromira megmenti a produkciót, ez pedig az, hogy bitang jó alapokat csinálnak. Tehát a Killakikitt bármennyire is vicces, remek popzene, szórakozni vágyóknak igazából élőben és felvételen is csak ajánlani tudom, és hát tulajdonképpen ez a lényeg. Én sem éreztem magam rosszul a koncertjük alatt egyáltalán. A gengsztershow lezárása képpen egyébként AZA lenyom egy olyan szerelmes dalt, hogy azzal sárba tiporja a Scarcity egész eddigi munkásságát, majd azért végső zárásként Tirpa, csak hogy megmentse a becsületüket, mond valami csúnyát is a lányokról, és eltolja a Gádzsik 2. című trekk akapelláját. Természetesen amikor körbenézek a teremben a csajok 90%-a bőszen bólogat rá, és ismét csak leszűröm azt, hogy van valami ami sosem változik meg, mégpedig az, hogy a nők alapjáraton hülyék. Killakikitt után kis szünet, és már kezd is a Punnany Massif. Nos, főleg ők az egyik ok, amiért ellátogattam erre a rendezvényre, hiszen 2010-es Shen Kick című albumuk nálam elvitte volna az év repplemeze kategória első díját, ha nem jelenik meg még az év végén a Bobakrome és Bobafett által prezentált Bagolyköpet című remekmű, ami egyértelműen elhalászta ezt előlük. Na dehát a két lemez természetesen két teljesen külön világ, össze sem haonlítható szinte, úgyhogy a Punnany mindenképp dobogós, hiszen nagyon ütős, ráadásul sokak által könnyen emészthető, mind zeneileg, mind szövegileg korrekt albumot raktak az asztalra. (Számomra néha már túlzottan is emészthetőt) Az egyetlen kérdés, ami egyébként gyakran felmerül a fejemben a Massif kapcsán, hogy tulajdonképpen mennyire hitelesek? Én bármikor láttam őket, akár élőben, akár valami interjúban, az arcuk eléggé hatalmasnak tűnt, ami számomra nem feltétlenül egyeztethető össze a Shen Kick album érzésvilágával. Természetesen ez lehetséges, hogy nem igaz, hajlamos vagyok elhamarkodott következtetéseket levonni pár véletlenül elejtett gesztusból. Egyébként nagyon korrekt showt nyomnak, egy DJ, két MC, vokál, meg egy hegedűs srác. Minden a helyén volt, fasza hangulat végig, tehát remekül éreztem magam, pláne, hogy az alig félórás (vagy csak nekem tűnt annyinak...?) buli alatt kétszer kopogtattunk egy kiváló amszterdami coffeshop ajtaján. Második visszatérésre kicsit nehezen fogadtam a füstöt és a tömeget, és baromira kiszáradt a torkom, de épp végzett a Punnany, tehát meglátogathattuk végre az épület többi helyiségét is. Lent a bárban elfogyasztottunk egy sört, elszívtunk pár cigarettát, és belehallgattunk az épp fent bohóckodó, nálam már évek óta semmibe nézett Hősökbe. 6-7 éve még talán szerettem őket, de amit mostanában letettek az asztalra, az a legnagyobb jóindulattal sem mondható sem eredetinek, sem korszakalkotónak, sem úgy egyáltalán semminek. Értem én például, hogy valamiből élni kell, és az Offline jó pénzt fizet egy promo-dalért, de akkor meg ne beszéljünk arról, hogy mennyire baromira underground az egész amit művelünk. Mondjuk még így is jobb, mint az egri Szavak Ereje nevet viselő, olcsó Hősök-kópia formáció, akik ingyen írtak egy dalt az Egal klubról, csak azért, hogy benyaljanak, és kapjanak cserébe egy videoklipet. Hála Istennek, a Hősök elég hamar befejezi a médiakompatibilis, arcpirítóan jellegtelen műsorát, úgyhogy visszafelé vesszük az irányt a nagyterembe, ahol már készül a számomra est fénypontjának számító Kriminal és Wacuum közös szett, Dj Kool Kaskoval, Bankossal, az NKS-el, és Bobakromemal. Ennél már csak akkor örülnék jobban, ha bezsúfolták volna Bankos mellé Norbát, Krome mellé meg Bobafettet, de az összhatás természetesen így is remek. És szerencsére nem is kell csalódnom bennük, ha már mások nem tudják megmutatni, hogy mi az igazi magyar underground rap, hát nekik még mindig sikerül. A legmeglepőbb egyébként Bobakrome, aki szakállat növesztett, és ezáltal legalább húsz évvel idősebbnek, és még annál is prosztóbbnak tűnik, mint amennyire az. Természetesn totál készen van, vagy már alapjáraton is így viselkedik. Ezt nem lehet eldönteni, de nem is változtat semmit a lényegen. Hiába, nem lehet nem szeretni. Az egyetlen baj a műsorral természetesen az volt, hogy rövidre sikerült, dehát már javában beléptünk 29.-e hajnalba, és hátra van még a kezdet két fia, Saiid és Újonc. Valahogy őket is jobban szerettem régen, és bármennyire is meggyőző az új, dupla albumuk, annyira már nem tudok a zenéjükkel azonosulni. Pedig mindekttőjüket remek kortárs költőnek tartom, csakhát...Nemtudom...Lenyomják egyébként két kedvenc dalomat a lemezről, a Budepesmódot és a Kiskecét, de ezeket már csak öregesen, a bárban ülve és bólogatva  hallgatjuk végig, hiszen kiszívta minden erőnket az este. Megkérem még a mellettem ülő barátomat, hogy legyen kedves, és adjon nekem két büdösnagy pofont, ám ő erre nem hajlandó, úgyhogy szép lassan megindulunk és elhagyjuk a Dürert. Kifelé menet benézünk még a kisterembe, ahol ismét Bobakrome tolja, és hát mégegyszer kiemelném, hogy nem lehet ezt a figurát nem szeretni.

Fél óra várakozás helyett az éjszakai buszra inkább elindulunk gyalog. Egész úton szeretnék valami világrengetőt, valami hatalmasat felszínre hozni az elmémből, és a körülöttem lévők tudtára adni, de természetesen a végén csak annyit tudok kinyögni: "milyen hosszú ez a híd..." Valahogy a magyar hip-hop kultúra is ilyen. Mindenki valami nagyot szeretne alkotni, ám keveseknek sikerül igazán oda is tenni valamit arra a fiktív asztalra. Ideiglenes szállásunkra való megérkezésünk után egész hajnalban úgyérzem, hogy valami bennemragadt, valami szétfeszít, valami....Valami, amit nem tudnék most szavakba önteni, mert ha megtenném, akkor sem érhetném el azt a hatást, amit szeretnék. Akárcsak a magyar MC-k nagyrésze, akikben ott a tűz, csakhát a kezükben lévő verbális pisztolyt még csak kibiztosítani sem tudják igazán. Velük ellentétben én legalább csak egy túl sokat álmodozó kisvárosi gyerek vagyok, aki nagyon bekészült, és ez korlátozza a kommunikációs képességét. De a nagy gondolatokat félretéve, végre legalább jól éreztem magam. Csak ne feszített volna egész éjjel annyira valami... De ez most lényegtelen, hiszen hamarosan megindulunk haza, ahol taposhatom ismét azt a mocskos aszfaltot, amit már huszonegynéhány éve megállás nélkül taposok...