"csak az a szörnyű hogy egy ilyen jó igazi zenének

380ezer megtekintése van de egy

SP-nek meg MM-nek pedig 1millió....."

Gondolom mindnyájan láttunk már száradó, vagy teljes mértékben kiszáradt állapotban leledző kutyaszart az utca kövezetén. Az eleinte keményebb állagú, sötét tónusú bélsár az idő előrehaladtával elkezdi elveszteni eredeti formáját és színét, míg végül teljes mértékben elszürkül, elporlad, eggyé válik az idővel és mint anyagi dolog, megszűnik létezni. Földi maradványai szétszóródnak a szélrózsa minden irányába. A mai világ tendenciája homlokegyenest halad eme természetes folyamattal szemben, hiszen ami annak idején kulturális hulladék volt, valamiért nem képes az állati ürülék jó szokását átvéve semmivé válni, vagy egyszerűen eltűnni a latrinában, hanem a nosztalgia hamiskás dicsfényében tündökölve válik először kemény és fényes aranyröggé, majd később egy komplett aranybányává.

Az, aki élt már a kilencvenes években és legalább halvány emlékei vannak az akkori popkultúráról, érteni fogja, hogy mire gondolok akkor, amikor egy barátom frappáns hasonlatával élve titulálom ezt az érát egy csernobili szörnyszülöttnek, egy szörnyű katasztrófa által létrehozott mutánsnak. A régi rendszer összeomlásával járó kulturális robbanás legalább akkora szörnyeteget alkotott, mint amilyen borzalmas hatással volt a természetre nyolcvanhatos ukrán atomszerencsétlenség. Kis hazánkba nemhogy begyűrűzött a nagybetűs nyugat, hanem egyenesen a nyakunkba szakadt, és mi szinte minden általunk negyven éven át áhított elemét próbáltuk olyan tőlünk telhető, kisbetűs-keleti módon egyszerre átemelni, felhasználni, lenyúlni, bármennyire lehetetlen küldetésnek is bizonyulna ez mai szemmel vizsgálva. Ezekből a próbálkozásokból tulajdonképpen olyan esetlen, a világ popkulturális szempontból "fejlettebb" pontjain akár értékelhetetlennek is tekinthető produkciók jöttek létre, mint az UFO, az Ámokfutók, vagy épp a Rapülők nevet viselő borzalmak, illetve az olyan zeneipari szuper-gonosztevők, mint Geszti Péter, vagy Kozsó. Így lassan húsz év távlatából visszatekintve ezek a produkciók természetesen éppen eme keleties, balkáni esetlenségük miatt lehetnek jóval szeretnivalóbbak, jóval emberközelibbek is a mai popprodukciókkal szemben, hiszen ma már sikerült a magyar zeneiparnak tökélyre fejlesztenie a nyúlás művészetét, ezzel még uniformizáltabbá, még könnyebben feledhetővé téve az újabb pop-csodákat. Na de a probléma nem is ebben az ártatlan nosztalgiában gyökeredzik, nem a kilencvenes évek mentalitásában, hanem jelen korunk beteg gondolkodásmódjában.

Ugyanis amint kiteszem a lábam a lakásból, és betérek egy szórakozóhelyre, szinte azonnal az arcomba mászik a kilencvenes éveket visszasírók retro hányadéka. Semmi bajom a kilencvenes évekkel, sőt. A probléma inkább az, hogy azokat a gyöngyszemeket, amik ma is megállnák a helyüket mint értékelhető könnyűzene, az emberek nagy része hajlamos elfelejteni és az akkortájt a tévéből, a rádióból, strandok és piacok hangszóróiból ömlő, olcsó lángos- és rágógumi-szagú szennyre cserélve sírva vigadni. Idén nyáron ráadásul több fesztivál is húzónevei közt szerepeltetett olyan előadókat, akiket az ízlésesebb gyomrok már '95-ben is kivetettek magukból, hiába bombázták az emberek hallójáratait minden egyes médiumot felhasználva. Személy szerint szomorú dolognak tartom, hogy a Hegyalja fesztiválon a Scooter szuperkoncertje több embert vonzott, mint a Slayer, vagy hogy a Sziget mínusz első napján megrendezett Gesztivál nevet viselő terrorcselekményre több, mint 3600 napijegy kelt el. Na meg azt, hogy az UFO-nak van pofája 2011-ben új dallal előrukkolni, azt remélve, hogy egy kevés autotune-nal meg hamiskás nosztalgiával minden eladható, és bekajálja azt a  könnyűzenére éhező magyar társadalom. (Természetesen bekajálják.) Vagy éppen azt, hogy a Magyar Dal Napján kis városkánkban a fő attrakció nem más lesz, mint az Első Emelet együttes, akik eme rutin haknijukért valószínűleg súlyos pénzeket vágnak majd zsebre, ahelyett, hogy húsz évvel ezelőtt, legalább minimális méltósággal bedobták volna a törölközőt.

Miért van válságban a magyar könnyűzene? Nem, nem csak Fluor Tomi, SP, MM és a hasonló megcsinált gumimajmok miatt. Minden kornak megvoltak a saját maga majmai, akikre majd tíz meg húsz évvel később az idióta tömeg nosztalgiázva tekinthet vissza. Csak annak idején "keletibb" köntösben kaptuk meg a nyugat szánalmas nyúlását, emiatt talán kicsit jobban az elménkbe égtek azok a borzalmas képek és dallamok. Éppen ezért sokan hajlamosak elfelejteni azt, hogy kutyából kurvára nem lesz soha szalonna, ami szar, az szar is marad, akkor is, ha a nosztalgia idióta, rózsaszín napszemüvegén át tekintgetünk rá vissza.