avagy öt ok, amiért a Tankcsapda Magyarország talán legundorítóbb zenekara

Pörgős, odamondogatós, őszinte és lázadó. A Tankcsapda zenekarban lassan a harminc felé közeledve is megvan a potenciál, ami csak egy igazán tökös, szókimondó rockbandában lehet meg. Fasza gyerekek, kemény csávók, akik nem fekszenek le a médiának, és mindig csak az igazat mondják! Miért is utálja hát pár névtelen blogger annyira a séróbáró Lukács Lacit és úttörő aranycsapatát? Ha valóban olyan hülye vagy, hogy nem érted, hát mi elmagyarázzuk neked!

Engedjétek meg, hogy egy korábbi írás részleteivel kezdjem eme háromrészesre tervezett cikksorozat bevezetőjét: Az, aki élt már a kilencvenes években és legalább halvány emlékei vannak az akkori popkultúráról, érteni fogja, hogy mire gondolok akkor, amikor egy barátom frappáns hasonlatával élve titulálom ezt az érát egy csernobili szörnyszülöttnek, egy szörnyű katasztrófa által létrehozott mutánsnak. A régi rendszer összeomlásával járó kulturális robbanás legalább akkora szörnyeteget alkotott, mint amilyen borzalmas hatással volt a természetre nyolcvanhatos ukrán atomszerencsétlenség.

Szombat este a pécsi Est Caféban, koncertezés közben ütötték meg a Kolin nevű buzi-popcsapat frontemberét, Linczényi Márkot. A zenekar egyik önsztároló látványeleme, hogy előadás közben felhívnak egy lányt a közönség soraiból a színpadra, akit az énekes az éppen aktuális dal végén megcsókol. Emiatt történt a szóban forgó atrocitás.

Mivel véleményünk szerint ennél királyabb dolog nem következhetett volna be a hétvége folyamán, így reméljük, hogy a színpadi frontember-verésből hamarosan bevett szokás, később pedig tradíció válik majd kis hazánkban. A Mocskos Hudini szerkesztősége javasolja a következő, magyar popzenei életet már évek óta mételyező alakok felképelését is, lehetőleg minél hamarabb.

"csak az a szörnyű hogy egy ilyen jó igazi zenének

380ezer megtekintése van de egy

SP-nek meg MM-nek pedig 1millió....."

Gondolom mindnyájan láttunk már száradó, vagy teljes mértékben kiszáradt állapotban leledző kutyaszart az utca kövezetén. Az eleinte keményebb állagú, sötét tónusú bélsár az idő előrehaladtával elkezdi elveszteni eredeti formáját és színét, míg végül teljes mértékben elszürkül, elporlad, eggyé válik az idővel és mint anyagi dolog, megszűnik létezni. Földi maradványai szétszóródnak a szélrózsa minden irányába. A mai világ tendenciája homlokegyenest halad eme természetes folyamattal szemben, hiszen ami annak idején kulturális hulladék volt, valamiért nem képes az állati ürülék jó szokását átvéve semmivé válni, vagy egyszerűen eltűnni a latrinában, hanem a nosztalgia hamiskás dicsfényében tündökölve válik először kemény és fényes aranyröggé, majd később egy komplett aranybányává.

Először is szeretnék leszögezni két dolgot, mielőtt bármiféle gyanúba keverednék. Az első: Nem állok semmiféle üzleti kapcsolatban a Buszkasi zenekarral, tehát nem fizetnek nekem azért, hogy állandó jelleggel írjak róluk a blogon. A második: Tartozom még nektek a múlthét péntekről egy Bagolyköpet beszámolóval, amivel még késni fogok pár napot, viszont a Bobáék sem fizetnek a gyakori szereplésért, szóval sajnos örökre csóró maradok... Nos, akkor ezek után, hogy (remélhetőleg) sikeresen tisztára mostam magam nézzük meg mi is volt ez az érdekes nevet viselő kis péntek esti esemény.

Zenei előadás, rendezte: Bobafett

Mikor beültem a előadóterembe meghallgatni a zenei játékot, elég magas elvárásokat támasztottam a művel szemben, ismervén az előadók munkásságát, de lévén hogy ilyen jellegű téma vonatkozásában nem komponáltak még muzikális ódát, mégis apró kétségeim támadtak a koherens elemek teljes kohéziójának megalkotásának sikerével kapcsolatban. Azonban a szokatlan téma ellenére remekül sikerült a művészuraknak beilleszteni ezt a revolucionális múzsát a rap éra szívébe.

Ebben az új rovatunkban olyan emberek életében szeretnénk turkálni, akik valamilyen okból kifolyólag vagy kiverték a respektométert, vagy óriási utálatra tettek szert a Mocskos Hudini szerkesztőgárdájának soraiban. Ki mást is választhattunk volna elsőnek a héten, mint Bakács Tibor Settenkedőt, akinek legutóbbi, bulvársajtóban történő szereplésével sikerült elnyernie maximális tiszteletünket. Ha valaki esetleg még nem értesült volna az év bulvárhíréről (kötve hiszem, hogy létezik ilyen magyar állampolgár), akkor nagy vonalakban felvázoljuk miről is van szó:

A hó olvadozik, és valami jeges, esőszerű, kellemetlen dolog hullik az égből, olyan hangot hallatva földetéréskor, mintha milliónyi apró fogpiszkáló hullana épp a félig havas aszfaltra, a kopasz fák ágaira és a bokrok tetejére a sötétszürke égből. Az érzés is hasonló, az arcomat szurkálja a hol jobban, hol kevésbé aláhulló matéria, a hideg pedig belopódzik a kabátom alá, átrágja magát a bőrömön és a húsomon, és behatol a csontjaim legmélyére. Érthetetlen okokból valahogy mindig jobban fázom minusz 1-2 fokban mint minusz 13-ban, és már attól is megremegek, ha belegondolok abba, hogy valaha volt ennél jobb idő, és talán még lesz is egyszer. Nehéz ezt most elképzelni. A legnehezebb pedig azt, hogy már megint itthon vagyok, már megint ugyanazt a mocskos aszfaltot taposom, mint huszonegynéhány éve folyamatosan, és egyre unalmasabb ez a séta. Annak ellenére is, hogy már megint enyhén szedált állapotba kerültem, de épp csak annyira, hogy abba a köztes gödörbe essek, ahonnan taszítónak tűnik a teljes józanság, de legalább kellemes nosztalgiával gondolhatok vissza arra, hogy mennyire is vágtuk magunkat készre egy bő másfél héttel ezelőtt, ha már most nem jött össze rendesen.

2010-ben Eger kicsiny városa abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a magyar dal fővárosává avanzsálhatott. Ez annyit tesz, hogy egész vasárnap több helyszínen, fél órás blokkokban zajlottak a zenei performanszok ismert, kevésbé ismert illetve teljes mértékben érdektelen előadók jóvoltából. Úgy kell elképzelni az egészet, mint egy fesztivált, csak ez természetesen szarabb, de legalább ingyen van, és hát a sör is olcsóbb a sarki kisboltban.

Enyhén ködös elmével a délutáni chillout után hazaérve az első dolgom, hogy belenézek a tükörbe és konstatálom, hogy a nap nem csak egy ici-picit fogta meg a fejem, hanem rákvörösre égtem. Ha hozzáérek a homlokomhoz a haragos vörös szín egy pillanatra fehérre vált, és égető fájdalom sújtja a fejbőröm. Nem lesz kellemes így kimozdulni itthonról, nade egy óra múlva tali és este a saját stílusunkhoz híven mi is képviseltetjük magunkat a StyleFest névre keresztelt rendezvényen. A péntek legyen a drogoké és a szerelemé, a szombat pedig az alkoholé és a hanyatlásé. De ez maradjon kettőnk közt.

Hajnali fél 6...Csörög a telefonom, kómásan felveszem, bár még mindig élnek bennem a tegnap este homályos képei, megpróbálom a magam módján fogadni a hívást. -Igen? -Szevasz kölyök! Itt Lemmy, ma este megyünk feléd koncertezni, eljöhetnél! - Persze, öreg cimborám. Leraktam a telefont, meredve bámultam 2 percig a padlót ahol csikkek és borosüvegek hevertek szanaszét, mint egy jól berendezett színjáték díszlete, egy olyan színjátéké, melyet csak a nagy öreg Lemmy Kilmister -rel lehet igazán játszani...

Miután kiadósan megrágott, valamikor délelőtt 11 tájékán köpött ki magából az ágy. Fájt a fejem, ragadtam az izzadtágtól, és egy zuhanynál jobban semmire sem vágytam. Hajnalban azt álmodtam, hogy az egész város lejtős, én pedig egy kukafedélen, meztelenül csúszom végig az utcáin, elég nagy sebességgel ahhoz, hogy féltsem az életem. Aztán a viadukton haladva az egyik kanyart már nem tudtam bevenni, és sutty, átszakadt a szalagkorlát, én meg már zuhantam is lefelé olyan nagyjából három emelet magasságából, anyaszült meztelenül. Természetesen erre ébredtem fel. A reggeli zuhany és kávé nagyjából rendbetett, de annyira azért nem, hogy ne legyek kutyául másnapos, és véletlenül ne töröljem ki Polarbear kollégám vérrel és verejtékkel íródott cikkét publikálás helyett. Mivel mentett változata nem volt, a délután egy része azzal telt, hogy kétségbeesetten kutattam az ideiglenes fájlok közt, hátha megtalálom, de semmi. Miután végleg feladtam a harcot, akkor kezdtem el gondolkodni, hová is menjek este, mert ritka dolog, de ma több helyre is hivatalos lettem volna.